2023.06.04.
Boros Lilla
Kipukkadt álmok és bántalmazó meseország – festményeken kísértenek gyerekkori traumáink
Hajgató Terézia festményein ismert játékfigurák fragmentumai és torz perspektívában megmutatott, kísérteties léggömbcsoportok idézik fel a gyerekkor képét és tárják fel a sérülékeny időszakban elszenvedett traumáinkat.
A mesék segítenek elszakadni, elkalandozni a vágyainkban, reménykedni, ambiciózus célokat felállítani magunk előtt. A mesékben mindig van egy konfliktus, egy kihívás, akár egy kegyetlen szituáció, de a főhős mindig, ha nem is sértetlenül, de minimum erősebben, okosabban és szebben és persze erős segítséggel elhárít minden problémát és jobb világot teremt. A mesék nemcsak az álmodozás eszközei, de segíthetnek feldolgozni mindennapi problémákat, fájdalmakat, hisz hőseink is nehézségekkel állnak szemben életútjuk során.
De vajon a mesék olyan világot teremtenek nekünk, ami segít feldolgozni a váratlan traumákat vagy inkább segítenek elrejteni és tabusítani azokat? Fel vagyunk vértezve azzal az eszköztárral és tehetséggel, mint hőseink? Van különleges tulajdonságunk, ami megment minket a nehéz helyzetekben? Segítségünkre siet-e a tündérkeresztanya, amikor a mostoha megbüntet és bántalmaz? A megmenekülés nekünk is jár vagy csak hőseinknek? Hajgató Terézia Meseország rejtett titkai című kiállítása három, a gyermekkorunkban gyökerező fő témát dolgoz fel gyermekkorunkból ismert mesék eszköztárával:
Családon belüli erőszak
Terézia képei egy olyan világba vezetnek be bennünket, amiben a mesehőseink felveszik a gyermekkorban átélt traumákat és mint egy esti mese, közvetítik a megérthetetlen kiszolgáltatottság és bántalmazás feldolgozhatatlanságát. Mesehőseink valóságos, mindennapi karakterek élményein esnek át, megtörténhetnek velük olyan dolog is, amik a mesékben talán sosem.
A gyermekbántalmazás még mai napig nagyon aktuális probléma, amit az elmúlt pár év megváltozott életkörülményei és a bezártság tovább mélyítettek. A kiskorúak kiszolgáltatott helyzete a felnőttekkel, idősebbekkel, erőszakosabbakkal szemben nem csak fizikai, de lelki fájdalmat és sérüléseket is okoznak. Sokszor a bántalmazást érzékelő családtagok is csak széttárt karokkal, nem támogatva, de meg sem akadályozva a problémát asszisztálnak a kegyetlenségekhez. A hivatalos rendszerek sokszor tehetetlenek és nem tudnak segíteni a bajbajutottakon. A hivatalos segítő szervek, mint rendőrség, gyámhatóság megszüntetheti a bántalmazás forrását, de nem képes alternatívát nyújtani a családi környezet pótlására.
Álmaink és céljaink – realitás
A minket körülvevő világ, a társadalmi konvenciók gyerekkorunktól kezdve elvárásokat építenek az jövőnkkel kapcsolatban: jó tanulmányok, jó munka, pénz, vagyon, család, boldogság… csak az alapvető csomag, amiről gyerekként is álmodunk, hogy kell az élethez. A mesékben is hasonlóan alakul főhősünk élete: a fő konfliktus ellenére boldogan él, míg meg nem hal, szerelemben, vagyonban, kényelemben, szerető családban. Tökéletes, fényes álmokat fújunk fel és kötünk a kezünkhöz, nehogy elszálljanak.
A felnőtté válás útján egyre reálisabban látjuk a egyes céljaink meseszerűségét és irrealitását, az üres álmok szép lassan leeresztenek, elengedjük őket vagy kipukkadnak. Egyes álmok megvalósulnak, formát öntenek, talán kissé sérülnek, átalakulnak idővel, de velünk maradnak.
Elvárásaink tükrében
Elvárások nemcsak az életcéljainkkal kapcsolatban, de saját magunkkal szemben is megfogalmazódnak. Sokszor akár a család, szüleink legjobb indulatából és csodálatából adódóan válunk a legszebbé, legokosabbá, legtökéletesebbé a minket körülvevő buborékban. Sokszor a társadalom várja el, hogy felvegyük a tökéletes diák, a tökéletes sportoló, a tökéletes gyerek szerepét.
A média világa elhiteti velünk, hogy különlegesek vagyunk, mindenből a legjobb jár nekünk, megérdemeljük. A személyiségünkre mindenképpen hatással van az elvárásoknak való megfelelés és a hit, hogy lehetünk a legjobbak, ha ez velünk szemben az elvárás. A felnőttek nem tévedhetnek. Ahogy tágul a buborékunk, egyre gyakrabban szembesülünk a valósággal, miszerint van nálunk jobb, van nálunk ügyesebb, van nálunk szebb és nem tudunk megfelelni ezeknek az elvárásoknak és képnek, amit festett rólunk a környezetünk. A ránk aggatott lufik ismét elszállnak és csalódottság, elégedetlenség marad utánuk.
https://marieclaire.hu/kultura/2023/06/04/hajgato-terezia-meseorszag-kiallitas/
2023.06.16.
Sinkó István
Lufik, abúzus, mimikri
„A vénkor udvara felett
a gyermekkor holdja mind fényesebb,
nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
soha nem gyógyul be a régi seb.
Azt szeretem, akit mindig szerettem”
(Rakovszky Zsuzsa)
A begyógyíthatatlan sebek injekcióstűnyomai, a kipukkadt, „Szeretlek” feliratú lufik, a szerepekbe kényszerítés attribútumai, a játékok és luftballonfigurák egyszerre vannak jelen Hajgató Terézia új tárlatán. Látszólag éles a váltása korábbi – székek mimikrivilágú környezetben megfestett – alkotásai és a mostani képei között. Ám – ahogy az alkotó is határozottan állítja – valójában ugyanaz ám másképpen. És másfajta képekben.
E kiállításon kisebb és nagyobb hiperrealista festményeket, illetve fotóátdolgozásokat – pszeudoasszamblázsokat – láthatunk. A kisterembe lépve számos plüssállatka csendéletszerű ábrázolásával szembesülünk, majd a nagyteremben rendkívül színes, kavalkádszerű festményeken luftballonok csokrait mutatja nekünk a festő. A pontos érzékletességgel, ugyanakkor szenvtelenül megjelenített giccshalmaz a „túltoltság” érzetét kelti. Itt már gyanakodhatna is a néző, különösképp, mivel a nagyobb méretű festmények mellett-alatt kis táblaképeken egy-egy orvosi injekcióstű precízen megfestett látványa bukkan elő. Az asszociáció kézenfekvő lehet. Félelem a tűtől, a sérüléstől és ellenpontozás – ajándékként a színes léggömb.
Vagy más – a valódi olvasatban – tűvel kipukkasztott lufik egy életeszmény mimikriét törik meg, s mögötte az elárvult, szülői kényszertől megtört gyermek arca bukkanhatna elő. A különböző vásári léggömbalakok jelképek valójában. Az elvárások lufijai, a túlhajszolt felnőtt ambíció is korai drámákhoz vezethet, mutatja az alkotó. A képsorozat lenyűgözően pontos és színes játékcsendélet-világa tehát csak első látásra derűs látvány. A mélyben az abúzus uralta keserűség és elkeseredettség indulatai fortyognak. (Mennyire más ez a gyerekjáték-csendélet, mint Károlyi Zsigmond hollandos csendéletei az 1990-es évek végéről dínókkal, star wars- és egyéb figurákkal.)
A drámai téma alapos körbejárását a kis méretű, fotóalapú festménysorok segítik. Az egyiken a szüzeket – kicsiket, ártatlanokat – segítő unikornispiktogram fut végig a megnyomorított, átfestett babák fotóin, a másik falon hasonlóan fényképek mutatják az otthoni erőszak jelzésére szolgáló bábok magányosságát. Mindkét sorozat a többszörös átdolgozottság okán is elüt a festmények színes és látszatboldogság-hangulatától. Inkább falakra ragasztott, kétségbeesést sugalló hirdetmények sorát érzékeli a néző.
Hajgató Terézia a mimikri, a látszat, az átváltozóképesség megmutatásának kiváló alkotója. Technikai tudása, szakmai perfekciója, a látvány – és a látvány mögötti látvány – érzékletes feldolgozását segíti. Kiállításának választott témája ugyanakkor meghökkentő, különösképp egy ilyen fiatal alkotótól. Azáltal, hogy minden direkt utalástól, újsághír hangulatú, látványos lózungtól és plakátszerűségtől mentesek a munkák, hiányoznak a politikai vagy demonstratív elemek a művekből, így megfejtésre, asszociációs gondolkodásra kényszerítik a nézőt. A szépen, pontosan festett látszat mögé kényszerülve, kérdéseket és válaszokat présel ki belőlünk.
Tágra nyílt tekintettel nézünk szét, és szemlesütve távozunk.
https://ujmuveszet.hu/kunszt-featured/lufik-abuzus-mimikri/
2021.11.18.
Kocsis Katica
Ím itt e szék… – Hajgató Terézia kiállítása a Godot Laborban
A Godot Labor Székfoglaló kiállításán átfogó képet kapunk Hajgató Terézia művészi világáról és egy többéves alkotói ciklus végkifejletéről. Hajgató Terézia munkáinak fókuszában a szék motívuma áll. Ám az ő kompozícióban nem a megszokott mindennapiságában jelenik meg a hétköznapi tárgy. Az alkotó festői eszközökkel antropomorfizálja a szokványos bútorformát, ami már annyira a részévé vált a hétköznapjainknak, hogy sokszor szinte észre sem vesszük. Hajgató személyiséggel, emberi minőségekkel ruházza fel, így lelkiállapotok, érzelmek, magatartásformák, hangulatok, élethelyzetek és emberek közötti szituációk hordozójává válik. A Székfoglaló című kiállítás különlegessége az, hogy e sajátos művészi vízió kiteljesedését különböző médiumok formájában érhetjük tetten a Godot Labor négy szintjén.
Hajgató a klasszikus festészeti megszólalásmód mellett újabb utakat talált témájának kibontásához. Az első emeleti kiállítótérben például kizárólag kis méretű fotókat találunk. Ezek különlegességét intimitásuk adja. Ahhoz, hogy alaposan megszemléljük a részleteiket, közel kell hozzájuk hajolnunk, mintegy be kell lépnünk az aurájukba. Így mi magunk is párbeszédbe kerülünk az antropomorfizált bútorokkal: érezzük a jelenlétüket, és szinte halljuk, amint megszólítanak bennünket. A felborult székek kibillent érzelmi állapotokról mesélnek: érzékeljük a fájdalmukat, kínjaikat, empátiát ébresztenek bennünk.
Egy másik fotón budoárszerű jelenetbe csöppenünk: sejtelmes vörös fények között két fotel párbeszédébe „hallgatunk bele”. Ez a fotó is nagyon behúz. Kívülálló megfigyelőnek érezzük magunkat: voyeurnek, aki bensőséges dialógus foszlányait igyekszik felfejteni. Nagyon izgalmasak azok a fotók is, amelyeken különféle árnyékokat vetnek a székekre az őket körülvevő, de a képen nem látszó tárgyak. A környezet e darabjai éppen olyan mintázatokat rajzolnak a bútordarabokra, mint amelyek Hajgató festményein is visszaköszönnek. A fény-árnyék játékok pedig könnyed légiességet kölcsönöznek ezeknek a kompozícióknak.
A lépcsőn felfelé haladva Hajgató egyik installációja fogadja a látogatót. Különféle színű és mintázatú székek bizonyos darabjaiból áll. Ezek az elemek látszólag esetlegesen hevernek egymáson, érnek össze vagy épp válnak szét. Az együttes azonban valójában minden részletében alaposan átgondolt, és képes olyan létállapotot közvetíteni, amely sokunknak sajátja. Testi-lelki széthullásról, a mentális egészség felbomlásáról, érzelmi összeomlásról is szól. Az egyik sarokba installált, Darabokban című párdarabja is hasonló érzeteket közvetít.
A kiállítás második szintjén az Elveszett mimikri című sorozat emblematikus és legfrissebb darabjai között bolyonghatunk. E festmények érdekes módon hívják játékba a befogadó tekintetét. A székek minden esetben a valóságból kimetszve, elvont terekben jelennek meg, ezek színei és mintázatai határozzák meg a művek hangulatát. A hétköznapokban a székek huzataiként ismert, elfogadott színek és minták túllépnek a tárgyak határain, és az őket körülvevő teret is birtokba veszik. Így a kompozíció síkszerűvé és dekoratívvá válik. Ám a képek különlegességét nemcsak ez adja, hanem az is, hogy az ornamentika és a színek vizuális összjátéka különféle érzeteket kelt a befogadóban.
Hajgató remekül játszik azzal, hogy az egyes árnyalatok, színhőmérsékletek mennyire eltérő érzelmeket képesek kiváltani a nézőben. Ebből a szempontból nézve a kompozíciói Kandiszkij színekről alkotott gondolatainak folytatásaiként értelmezhetők. Az orosz festő ugyanis 1912-ben megjelent, A szellemiség a művészetben című könyvében arról beszél, hogy az új művészet a színek nyelvén fog beszélni. Minden árnyalatról el is mondja, hogy milyen töltés hordozója.
„Általában a szín olyan erő, amely közvetlenül hat a lélekre. A szín a billentyűzet, a szemek a kalapácsok, a lélek a zongora a húrokkal. A művész a kéz, amely játszik. Megérinti az egyik vagy másik billentyűt, és megrezegteti a lelket.”
Szemben a korábbi színelméletek felállítóival, így Goethével is, Kandinszkij nem a színképpel foglalkozott, hanem a színnek a lélekre tett hatásával. És tulajdonképpen Hajgató kompozíciónak is ez a magva. Az Elveszett mimikri XXXI például az élénksárgákkal és a vibráló vörösökkel a felhőtlenség érzését hívja elő a befogadóban. Ezt a hangulatot tovább erősítik a ginkgo biloba levelek legyezőszerű mintázatai. A kollekció XLVII. darabjának hideg kékjei légiessé, lebegővé, a XLVIII. lágy rózsaszínei líraivá teszik az adott kompozíciót. A XXXVI. esetében a komplementer kontrasztok feszültséget teremtenek a képen. A piros és a zöld egymásnak feszülését azonban feloldják a neonos narancs árnyalatok. E festmények azonban nemcsak a színeik által vonzzák a tekintetünket. Olykor épp az ornamentika adja a kompozíció különlegességét.
A különféle hőmérsékletű és tónusú színek egymásmellettisége olykor a mintázatot hangsúlyozza, a forma és a háttér különbözőségét pedig gyengíti, és így közelíti a képet az absztrakcióhoz. Az Elveszett mimikri XIV vagy XV esetében e miatt a játék miatt a forma teljesen belevész a burjánzó mintákba, de ugyanez a helyzet a XII esetében is, ahol Hajgató a Moire-effektust beépítve dinamikus felületet teremtett. Az ornamentika olykor tapétaszerű mintázattá alakul, William Morris rajzolatait vagy a Bauhaus formavilágát idézi.
Hajgató remekül játszik a forma és a háttér viszonyával, amelyek legtöbbször egymásba olvadók. Néhol azonban a szék és a mögötte levő tér precízen különválasztható egymástól. Ez a játék az egyén környezethez való viszonyának kétféle pólusát érzékelteti. Társadalmi lényként olykor alkalmazkodunk a környezetünkhöz, és a személyiségünket feladva beleolvadunk a tömegbe, máskor azonban domináns személyiségként kitűnünk belőle. A szék e gondolat mentén egyszerre válik az alkalmazkodás, az alázat, a megadás, valamint az uralkodás, a kiemelkedés szimbólumává.
A kiállítás a negyedik szinten Hajgató a legfrissebb munkáit tárja a látogató elé. Korábban még nem láthattuk Csoportkép I és Csoportkép II című munkáját, amelyek terét a különböző méretű és formájú székek egymásmellettisége definiálja. A sorozat első darabján jól megkülönböztethetők a homogén háttér előtt megjelenő sokféle szék körvonalai, míg a második esetében a háttér szekvenciálisan ismétlődő mintázata magába olvasztja a bútordarabokat. Ám mindkét festmény úgy hat, mintha egy baráti társaság állt volna össze egy kép erejéig, hogy megörökítsék a pillanatot, amikor összeültek, és jót beszélgettek. Ezen az emeleten láthatók Hajgató kis méretű székszobrai is, amelyeken az alkotó folytatja a festményeken megkezdett játékokat.
Hajgató Terézia művei – legyen szó festményről, szoborról, fotóról vagy installációról – olyan érzelmi tartalmakat, impressziókat közvetítenek és keltenek a befogadóban, amelyek szavakkal vagy fogalmi narratívákkal csak nehezen megragadhatók. Ha azonban – mint a kiállítás feliratában olvasható – belehelyezkedünk a színek, minták és motívumok játékába, benyomásaink és intuíciónk révén közelebb juthatunk hozzájuk.
https://kultura.hu/hajgato-terezia-szekfoglalo-kiallitas-godot-labor/
2021.06.18.
Cserhalmi Luca
Lelki székeink
Ha Isten a saját képére teremtette az embert, akkor elképzelhető, hogy az ember is a saját képét látja viszont az általa teremtett dolgokban?
Hajgató Terézia egy fiatal, tehetséges festőművész, akiről eddig viszonylag keveset lehetett hallani. Első önálló kiállítása a Miskolci Galériában valósul meg, kevesebb, de annál erőteljesebb festménnyel, amelyeket egy slam poetry est keretében mutatnak be, majd a pop-up jellegű tárlat egy hétig lesz látogatható. A kiállítási anyag sajátossága, hogy a képeken csak székek láthatók. A művek mégsem értelmezhetőek tisztán csendéletekként, mivel tartalmuk túlmutat a műfajban rejlő lehetőségeken.
Az ember alapvető hajlama, hogy humanizálja az őt körülvevő világot: mindenben emberi jellemzőket és érzelmeket vél felfedezni, ezáltal hozza közelebb magához az egyébként titokzatos és idegen külvilágot. Így van ez a tárgyainkkal is, ha úgy érezzük, hogy feltárulnak előttünk sajátos karakterjegyeik. Még ha valójában saját magunkat, pillanatnyi lelkiállapotunkat olvassuk is rájuk, úgy tűnhet, mintha azok személyiséggel rendelkeznének.
Hajgató Terézia antopomorf székeket ábrázoló festményein ennek egy elvontabb szintje valósul meg. Alkotásain a székek nem csupán fantáziadús tulajdonságokkal felruházott bútorok, hanem olyan tárgyak, amelyek érzékletesen mutatnak be ránk vonatkozó szituációkat, hangulatokat és személyiségeket. Talán még tisztább is ez a közlés, mivel így nem az emberábrázolásból fakadó gesztusok és az olykor félrevezető részletek kerülnek előtérbe, így a néző képtelen a lényegen kívül másra figyelni. A festmények mindegyikén egy széket és egy azt kísérő mintázatot látunk. A geometrikus vagy épp ornamentikus motívumok az egész vásznat beterítik, gyakran domináns módon a kép előterébe lépve, felülírva a háttér szerepét.
Az Elveszett mimikrire keresztelt sorozatban a székek szerves kapcsolatban állnak az őket körülvevő, absztrakt térrel. Ez a közeg egy légkör vagy egy hangulat vizuális megjelenítéseként fogható fel, amely meghatározza, vagy épp módosítja a szék által bemutatott létmódot. A szék az egyén, a test képviselője, míg a háttér mintázata a belső tartalmak hordozója, így kérdés marad az, hogy melyik elem a valós főszereplő a festményeken. A szék hol dominánsnak tűnik, uralva saját környezetét, hol pedig rejtőzködőnek, mint ami hagyja, hogy környezete elfedje és magába olvassza, akárcsak egy jó bútordarabot az otthon csendje. De miért a szék? Miért nem bármely más bútordarab? Ez a tárgy egyszerre az alázat és a felsőbbrendűség jelképe: az eszköz, amelyre ráülünk és amelyet súlyunk alatt rogyasztunk, és a trón mint szimbólum, vagyis az a hely, amely már magában is hatalmat hordoz. Ily módon Hajgató művein ösztönös a ráérzés a székben rejlő metaforikus tartalmakra. Mindkét változatban a szék által képviselt lény és közegének eggyé válásáról van szó, vagyis arról, hogy a személyiség eltűnik, feloldódik környezetében. Az egyik esetben a mimikri eredeti jelentése jut érvényre: az állat- és növényvilágban ismert jelenségben az egyed felveszi környezetének színét vagy mintázatát, hogy alkalmazkodjon a vadonban. A második esetben az egyén belső világa terjed ki a formán és testen túlra, feltárva magát a szem számára.
A képekhez választott széktípusok és mintázatok vissza-visszatérnek az egyes festményeken, más színekkel párosítva, más helyzeteket hordozva. A fluid higanyra emlékeztető minta olykor játékos, olykor kétségbeejtően szétfolyó, ahogy a finom, apró geometrikus mintázat is hol a ridegség, hol az intimitás hatását kelti. Széttöredezettség és zaklatottság, komolyság és melankólia, meleg magabiztosság és szégyen mind megjelenik a szuggesztív alkotásokon, amelyek egy-egy konkrétabb élethelyzetet és történetet feltételeznek. Jelenlegi vagy egykori élményeit a nézőnek magának kell fellelnie az expresszivitás lehetőségeit újraértelmező művekben. Azonban számolnia kell azzal, hogy ezek a vizuális tartalmak sokkal finomabbak, metaforikusabbak annál, mint hogy a sejtelmek és érzések világán kívüli nyelvnek és magyarázó elmének is megadják magukat.
https://www.es.hu/cikk/2021-06-18/cserhalmi-luca/lelki-szekeink.html
