2025.12.08.
Dr. Szokolszky Ágnes
Néhány héttel ezelőtt teljesen ismeretlenül kaptam egy felkérést ennek a kiállításnak a megnyitására. Nagyon meglepődtem. Első reakcióm az volt, hogy miért pont én? Így ismeretlenül, képzőművészeti háttér nélkül? Nem vagyok művész és pszichológusként sem a művészetekhez közelálló területeivel foglalkozom. De azután kiderült, hogy Terézia olvasta az egyik tanulmányomat amelyik gyermekjátékkal foglalkozik, és ez volt a mozzanat, amely őt felém irányította. Máig sem tudom pontosan, hogy ebben a tanulmányban mi volt, ami őt megfogta, de miután megismertem a képeit és őt magát is, úgy láttam, hogy mégiscsak lehet mondanivalóm. Így hát köszönöm a felkérést, amely egyszersmind kibillentett a komfortzónámból, és kérem, hogy hallgassák meg egy laikus műértő szubjektív gondolatait Terézia képei kapcsán.
Terézia képei a gyerekkor világát idézik, egyedi, sajátos és szokatlan módon. Világosan felismerhetőek a többnyire ismerős, kedves, ikonikus állatfigurák. Ha a képekre nézünk, izgalmas, játékos érzés fog el minket. Dominálnak a nagy szemek, mosolygó arcocskák.
De van összetettség is ezekben a képekben – nyugtalanság, rétegzettség. A fejek jól körvonalazottak, de a testek vonalszerűek, vázlatosak. A formák és a színek kavargóak, töredezettek, intenzívek. Ez a szelektív dinamika egyrészt az emlékezés sajátosságait. Az emberi emlékezet – és már az észlelés is – úgy működik, hogy az érzelem dús részleteket kiemeli, a többit elhomályosítja. Terézia ennek megfelelően emeli ki képein az érzelmileg fontos elemeket, mintha emléktöredékek volnának. Másrészt a rétegzettség, a töredezettség reflektív viszonyt teremt, egy feszültséget, amely a szemlélőt a képhez köti, érzelmileg és intellektuálisan is megmozgatja.
Kis társaságokat látunk ezeken a képeken, mint a gyerekszoba világában, ahol véletlenszerűen kerül egy sarokba a maci, a Donald kacsa, és a zsiráf. A képeken együtt vannak, de gyakran ránk néznek, szinte minket figyelnek, és kérdezik a szemükkel: „No, mit kezdtek velünk?” Máshol rejtett történetek vannak a képen („Elment az őzike és a nyuszi a virágos rétre és nagyon meglepődtek – De min…?” – Az nem derül ki, ránk van bízva, hogy mit látunk ott, ami nincs ábrázolva. Néha naiv, könnyen átlátható egyszerűségükben jelennek meg az állat- és mese figurák. Néha alig kivehető formában, egymásra csúszva, csupán részleteikben. A lényeg az érzelem, amit kifejeznek, és keltenek bennünk.
A kiállítás címe („Mi újság a Futrinka utcában”) szintén elgondolkodtat. Én az 1960-as években a Futrinka utca történetein nőttem fel – amikor még minden gyerek ugyanazokat a TV meséket nézte, és hétfőnként adásszüneti nap volt. Ezek a mesék mai szemmel nézve egyszerű, moralizáló történetek voltak, például az egyik epizód leírása: „Mazsola és Tádé sárgarépát esznek. Tádé hamarabb eszi meg, mire Mazsola (a testvére) kérkedni kezd, hogy neki még van répája. Ezért Manócska (az anyuka) megdorgálja a kérkedő Mazsolát.” Mindez fényévekre van a mai gyerekek számára előállított akció-orientált, villódzó média és mesevilágtól. Természetesen normális dolog, hogy a világ változik. Mégis érezhetünk egyfajta veszteség-érzést, és nosztalgiát is, egy lassúbb, nyugalmasabb, valós emberi kapcsolatokra épülő mese-világ iránt. Úgy érzem, hogy talán ez a feszültség is benne van abban, ahogyan Terézia a Futrinka utcába helyezi figuráit.
Terézia ezeket a figurákat „mesehősöknek” nevezi. Ez nyilván arra utal, hogy a hős kiemelkedő és fontos szereplő. A mesefigurák is főszereplők a gyerekek életében. Karakteres, személyiséggel felruházható figurák, akik között meg lehet találni a barátságost, a cukit, a félelmetest, a feszültséget, a bátrat, és a viccest. Mit jelent egy gyermeknek a gumikacsák és plüss macik világa? Ez az a világ, ahová nem kell a felnőtt közvetítése, mert a tárgy és a figura önmaga kiváltja azt, hogy mit lehet vele kezdeni, mit lehet iránta érezni. Léte közvetlen jelentéssel bír. Nem kell szabály, ismertetés. Nem kell elmagyarázni, hogy hogyan kell használni egy plüss macit. A gyerek tudja, hogy vele beszélgethet, történetet kerekíthet, vagy egyszerűen csak ölelheti, és tudhatja, hogy a macim csak az enyém, minden bonyodalom nélkül.
Mit adnak számunkra Terézia képei? Az én meglátásom szerint a gyerekkor távoli világát, aminek egyszerűsége, ártatlansága, érzelmi biztonsága óhatatlanul elhalványul a felnőttkor tapasztalásaival. És emellett talán kedvet is adnak ahhoz, hogy játsszunk, és ne vegyünk mindent – még a művészetet sem – túl komolyan, mert a játékosság az élet egyik lényege. A gyermekkorunkat nem eltemetni kell magunkban, hanem megérteni és megtartani azt a kreatív energiát, amelyet ez a csodálatos korai életszakasz hordoz.
Hajgató Terézia „Mi újság a Futrinka utcában” című kiállítása
Ladó Galéria, Klauzál téri Vásárcsarnok
2021.09.03.
Sinkó István
Jelenetek a székek életéből
Bergman filmje a jelenetek a bábuk életéből egy kuszává váló kapcsolat- egy elromló házasság- drámáját dolgozza fel. A bábuk, maguk az emberek a házaspár és barátaik. Vagyis mi. Hajgató Terézia a székek életéből tár elénk néhány jelenetet. Itt nincsenek megromlott kapcsolatok, drámák, sőt a kiállításon szereplő grafikák lapjain felbukkanó székpárok közt sincs igazi nexus. Egymás mellet, felénk avagy oldalt fordulva mutatják szék arcukat.
Mégis, talán e személytelen, semmitmondó jelenetekből bukkanhat ki mindaz ami Hajgatót foglakoztatja. Mert talán amiként az előbb a film bábuira utalva mondtam; e székek is mi vagyunk. Mi rejtőzködünk, sokféle alakhoz sokféle mimikrit választva, lépcsők előtt, vagy lépcsők tetején mi trónolunk. A szenvtelen előadásmód ezért ne tévesszen meg senkit. Hajgató kiválasztott egy tárgyat-ez esetben a széket - de a szék mindig többletjelentésű bútor. Az ember barátja akár a kutya. Fotel vagy trónszék suszterszék, utazószék. A fontos-mint egy egyszerű szék és kárpitosmester mondta- legyen ülőkéje meg négy lába. Persze az már hokedli. E székfajták mesterségeket és méltóságokat, szociális és kulturális hovatartozásokat jelentenek - esetleg szimbolizálnak. Hajgató Terézia festményein e székek elrejtőznek- vagy csak egy-egy részletüket mutatják. Szemérmesek? Óvatosak? Talán alkotójuk mögé bújnak. Vagy épp az alkotó rejtőzik mögéjük?
Hajgató olyan miniciózus pontosságú, stencil és sablontechnikával dolgozik, hogy festményeit bátran nyomatoknak is vélhetjük. Tehát az anyag is mimikrire vált. Elbújik, nem fedi fel magát.
A kisméretű rajzcsoport nyíltan vállalt helyzetgyakorlatai – még, ha azok statikusak is- sokkal inkább mutatják meg az alkotói szándékot. A térbe-fiktív, metafizikussá váló térbe helyezett tárgyak mintegy szereplőre várnak. Arra, aki beléjük üljön, vagy arrébb tegye őket, esetleg fellökje, szétdobálja a rendet megtörve. Mint egy darab- egy színdarab- díszletei és jelmezei jelennek meg e grafikák. A ceruza és monotypia keverése a fegyelem és lazaság párosításával teremtenek feszültséget e lapokon. Persze ehhez a helyzethez, a feszültségteremtés tovább fokozásához Hajgató Terézia kisplasztikái is hozzájárulnak. Némileg felidézve Schaár Erzsébet széktörténeteinek erotikus-brutális történetmesélését.
Titokzatos kiállítás nézői vagyunk tehát. A végtelen egyszerű tárgy, a szintén nem túl bonyolult ám rejtélyes hátterek az el,- majd előtűnő formák, a zömmel pasztellszínek sajátos világot hoznak elénk. Egytudatos, filozofikus és fegyelmezett művész alkotói munkásságának izgalmas és megfejtésre váró darabjait.
Tekintsenek bele a székek életének mindennapjaiba, foglaljanak helyet!